Szóval ott van az a pislákoló reménysugár. Este mikor már kint is sötét volt, kimentem megnézni, hogy be van-e zárva az ajtó. Kinéztem az utcára, és egy baseball sapkás fejet láttam hirtelen visszahúzódni a sövény mögé. Olyan érzésem volt, mintha valaki azt nézné, hogy van-e egyáltalán otthon valaki. Aztán ottmaradtam egy kicsit, hátha újra felbukkan az illető. Fel is bukkant, de nem egyedül, és akkor már anyuék is ott voltak mellettem. Négy srácot láttunk elmenni Szabadegyháza felé. Akár úgy is kinézhettek volna, mint akik éppen bulizni vagy valahova máshova indultak, ha nem szállnak be a buszfordulónál egy fehér autóba.. Ezek után én bementem, anyuék meg összetalálkoztk a szomszéddal, aki szintén látta a négy fiút. Én a szobaablakból próbáltam hallgatni, hogy miről beszélnek, de a kutya túl hangosan ugatott, ennek ellenére nem volt nehéz kitalálnom, hogy miről folyik a szó kint. Ahogy ott hallgatózom, mit veszek észre? Ki van vágva a szúnyoghálónk. Egész pontosan, a kis kapcsok vannak kiszedve belőle, és az egy olyan ablak, ahol egy vékonyabb akárki könnyűszerrel befér. Szerencsére a szobából nem hiányzott semmi, de ez nagyon rémisztő, úgy különösen, hogy ez nem az első alkalom volt, és szinte száz százalékos bizonyossággal meg tudjuk mondani, hogy ki volt a tettes. Vagy ha nem is ő volt, köze biztos van a dologhoz, főleg úgy, hogy az utolsó információ róla az, hogy visszaköltözött a városba, és mamámhoz is már két alkalommal telefonált. Azon gondolkodtam aznap este, hogy mikor történhetett ez. Amikor nem voltunk otthon? Meglehet, bár ha valaki akkor akar betörni, sok esélye nincs. Mert jó, kiszedi a szúnyoghálót, de az ablakot legfeljebb csak betörni tudja. Vagy akkor, amikor aznap otthon voltunk. Az a bizonyos ablak nyitva volt. Mi kint voltunk az udvaron, szilvát meg barackot magoztunk. Ha valaki az utca felől a kerítésen akarna átmászni, simán nem vesszük észre. De nem tűnt el semmi, pedig ott volt a digitális fényképezőgépem meg a laptopom is, bár mintha az íróasztalomon a dolgok nem úgy lettek volna, ahogy este láttuk. Olyan borzasztó ez…

Ilyenkor először mindig az jut eszembe, hogy talán megoldás lenne, ha szereltetnénk be riasztóberendezést. Olyat, ami nem ott csipog, hanem a rendőrségen riaszt. Aztán meggyőzöm magam, hogy ez nem jó, hiszen ha valaki ismeri az ilyen kütyüket, tudja, hogyan kell/lehet kijátszani. Aztán az jut eszembe, hogy legjobb lenne elköltözni onnan úgy, hogy nem szólunk senkinek. És a legfurcsább az egészben, hogy ma reggel jött elő ez a téma. Valamit kezdenünk kell mindenképpen ezzel a helyzettel.

Ja, és ezek után most már nem maradok otthon. Lehet, hogy eddig féltem ilyen-olyan dolgoktól, de azok talán csak az én képzeletemben léteznek. Az előbbiek pedig igenis való történések. Visszaköltöztem mamámhoz. Majd próbálok nem túl sok időt ott tölteni. Eddig büszkeségből nem mentem oda, most pedig muszájból nem megyek, mert mi van ha a kedves betörő barátunknak éppen akkor támad kedve meglátogatni minket, ha én otthon vagyok. Odajönek hárman-négyen és mit csinálok? A lehetőség megvan rá…

Legközelebb mire megyünk haza? Hogy elvitték a tévét, meg a mikrót, meg az ilyesféle elektromos kütyüket. Pfff…

Tényleg nagyon rossz átélni olyanokat, amikről eddig csak azt hittem, hogy mással történhet meg. Bár erre talán számítanunk kellett volna, de ez akkor is aljasság…