Évekkel ezelőtt történt, egy szerdán, vagy csütörtökön, reggel hat körül. Álmos reggel volt, ősz végébe hajlott, én pedig kókadtan készültem az iskolába. Szólt a rádió, hogy lelket verjen belém: heherészős Boros-Bochkor. Igen, hideg volt, hat fok körül, tán december is közeledett már. "Ebből verset kellene írni olyan Petőfi-stílusban," - mondta Lajosunk, "lehetne <<Anyám, hat fokos a december>> a címe."

Azt a reggelt soha nem fogom elfelejteni. Művésztársam, örök bajtársam a sors áradásával szemben, Saci kapva-kapott az ötletemen, igen, legyünk mi, akik megírják. És a fene tudja ma már, hogy ugyan mi a francot kerestünk mi a Radnóti bal szárnyának magasföldszinti folyosóján reggel hétkor, de ott megszállt az ihlet, a múzsa csókjával illette homlokunkat, és négy versszakban megszületett verseink leghíresebbje.

Másnap reggel felolvasták a Bumerángban. És a rákövetkező reggeleken is. Ömlöttek a rajongói e-mailek, és igen, innen tudtuk meg, hogy híresek lettünk. Szorgos-dolgos iskolábajárókként egyszer sem, soha nem hallottuk versünket újra a reggeli műsorban. Többen kérdezték, miért nem telefonáltunk be, amikor Bochkorék már többször bemondták, hogy akárkik is az írók, jelentkezzenek. Mi ebből mind kimaradtunk, és valahol legendaként élt bennünk a tovatűnő egyszeri hírnév. Soha azóta nem hallottunk utalást sem kérészéletű feltűnésünkre.

De ma, bármilyen borongósan is indult, kerek hat fokkal, felvirradt a nap. A nap, amikor én reggel teát főzök, reggelit készítek, tervezem a napom - és nem mellékesen szól a rádió. Megint megemlékeztek rólunk. Egy mondat volt ugyan, de akkor is. Csak nem volt legenda! Megtörtént. Ők még ennyi év után is emlékeznek erre a művészeti megcsillanásra, holott én, társszerzője a versnek, egy maradandó kópiával sem rendelkezem már. Nehéz, fájdalmas dolog befutott költőnek lenni.