A sebész nekiállt kimagozni őket. Akkurátusan mindent maga mellé készített: tál a magoknak és a tiszta húsnak, szalvéta-halmok. Kezébe vette az első meggyet és a kést. Jóféle kés volt: éles, nem túl hosszú, keskeny pengéjű.
A sebész keze a legkisebb rezdülés nélkül közelítette meg a gyümölcsöt. Ahogy a kés hegye elérte a puha és meleg bőrt, kör alakú bemetszést végzett a (volt) cipka körül. A bőr a kés nyomására először csak bemélyedt, majd a megadás nesztelenségével, lágyan szakadt át. Úgy siklott a kés a gyümölcshúsban, mint a vajban. A lédús, duzzadt szem meggyből nagy cseppekben buggyant ki a mély bordó nedű. A sebész folytatta, mialatt mutatóujja elvezette a rohanó cseppeket.
A mag nem akart elválni az egészséges hústól... küzdött a sebész, majd végül kiemelte és a fém tálkába dobta a malignus kis terimét.
Így folytatta a többi szemmel, s mindegyiket épp ugyanannyi türelemmel és óvatossággal szabadította meg a magjától.
A meggyszemeknek belülről pont olyan tapintásuk volt, mint az emberi ajkaknak, s dúsan erezettek voltak. A sebész keze tiszta meggylé volt, beivódott a körmei alá, végigcsorgott az ujjain és az alkarján egészen a könyökéig.
Egyszer csak arra lett figyelmes a sebész, hogy a kezében tartott páciens felhasadt oldalából egy kis fehér kukac kandikál ki. Úgy húzódott ott meg, mint genny a gyulladt mandulákon. A sebész érdeklődve nézte az apró élősködőt, majd megfogalmazódott benne a szörnyű gyanú: mi van, ha már került kukacos meggy a tálba? Eddig nem kifejezetten kereste őket, nem kizárt hogy becsúszott egy-kettő... talán amit vékony erezetnek vélt... talán...

Fél órával később a sebész felesége döbbenten nézte a tál péppé trancsírozott meggyet amit az asztalon talált.

- Kukacok... - hebegte a sebész kimerülten és véresen. Meggylé keveredett ujjain a saját vérével, munka közben megvágta magát.