A hangosbemondótól térek magamhoz: This is a security announcement. Please do not leave any luggage unattended... Szinte percenként ismétli, reptéren, metrón, mindenütt. Félnek.

Ahogy kivergődöm a Victoria Station-ön, rámkacag a nagy piros-kék Oxford Tube. Torokgombóc, de a kedves fajta: mennyit utaztunk vele! A 38-as buszt keresem, rámjön a spórlás, a buszjegy a metró árának fele, de az 1 órás dugós zötykölődés alatt ezerszer megbánom. Alig néhány percembe telik, hogy úgy érezzem, alig telt el valamicske idő utolsó ittlétem óta. Megvan még az első Oyster Cardom (lassan fétissé avanzsál), micsoda nagyszerű és kedves találmány. Az angol lányok most is butácska-murokalakú gatyákban szaladgálnak, balettcipőben szinte mezítláb, de sállal-sapkában.

Az emberek sűrűn használják a lovely, indeed, nevertheless és certainly szavakat, centre-t írnak - és ennek súlyát csak az tudja átérezni, aki legalább annyira szereti a szőtnli, lászt (és nem leszt)-szerű British kiejtést, mint én. Az emberek mosolyognak, és jól áll nekik. Mint ahogy jól áll a political correctness is. Thank you-znak (és úgy ejtik, tenk jeoú, mondd többször egymás után, és érezni fogod, milyen nagyszerűen hangzik!), például akkor, amikor elveszed a szórólapot, ha fizetsz, vagy egyáltalán. És nem érzem, soha nem éreztem hamisnak és hiteltelennek.

Olvasnak a buszon, ez különösen kedves látvány. Távolsági buszon kötelező a biztonsági öv. A hátam mögött spanyolul beszélnek, mellettem lengyel újságot böngész egy fiatal férfi.

Olyan érzésem van - minden alkalommal, amikor elvarázsolva bámulom ezt a világot - mintha évezredek óta változatlanul és változatlan hatékonysággal működne itt minden. A bőrömön érzem, hogy ez itt a világ közepe. A miénk volt a fél világ egy időben - rí le mindenről -, de ettől nem nagyképűek lettünk, hanem elegánsak, nagyszerűek, stílusosak, méltóságteljesek, de ugyanakkor hihetetlenül lazák. Gyönyörűek a kertjeink, de az év egyetlen napját leszámítva mindeniket zárva tartjuk, mert ma-gán-tu-laj-don. A mókusok is. Mind. Néhány jó ételreceptet azért lophattatok volna a fél világtól, válaszolom kajánul magamban, és eszembe jut a mázsányi borzalmas juhhús, amit tavaly megettem.

Már megint olyan mázlista vagyok - áprilisi tavasz fogad. Londonnak sajátos illata van, sokszáz közül is megismerném. New Yorknak is volt, emlékszem, de azt nem szerettem. Ha jól belegondolok, New Yorknak is csak azt a részét szerettem igazán (a Central Park mellettit), amely hasonlított a birodalmi fővároshoz :). Hosszú perceken keresztül úgy érzem, nincs hely a lelkemben a sok jónak.

Egy londoni kollégiumban szállok meg, kacsintok Böskének, a képe ott lóg a falon - rendes körülmények között nevetnivalónak találnám, de ezek nem rendes körülmények. Ez London. A szobát subletelem. Kis cetli fogad - nem ismerem a tulajt, neten leveleztük le a bérlést. Arra kér, a végén dobjam csak be a kulcsot a barátnője postaládájába. A tükrén kis post-it-en ez áll: "Remember: eat vitamins + tell C. how cool he is".

Nem, nem vagyok objektív. Nem megyek ma el a lerobbant negyedekbe, nem látom meg, hogy a gyengén fizetett állásokat mind immigránsok töltik be, de nem is akarom. Ma nem.

Holnap reggel másrúmot eszem :). S hát még *Wagamamát :)

Ma egy éve, néhány órával korábban, hajnali 5-kor hagytam el Kolozsvárt, repülővel, egy ismerősömmel, azóta jóbarátommal, aki teljesen véletlenül Szent Hugó Kolidzs Wolfson-épületének 55-ös szobájába került, fölém. Töredelmesen bevallotta, annyira fájt itthon hagyni a feleségét, hogy le akarta mondani az ösztöndíjat. Azóta kispapa, 10 napja született a kislegény. Én nem vallottam be, de féltem nagyon attól, ami már akkor világos volt: június végén sokmindent másként találok majd idehaza.

Sok tizedik éve kezdek sulit ma. Először főállású oktatóként. Semmiért nem adnám magam, annyira szeretem.

Ma, életemben először, a buszon átadta egy 35 körüli pasas a helyét. Ez fájt. :)